Egy hasonlattal tudnám jellemezni a hétvégémet. Olyan volt, mint amikor egy 100 tagú, komolyzenét játszó zenekar csodálatos összhanggal egy pompás koncertet ad, amely az elejétől a legvégéig harmónikus, és az embernek belebizsereg az összes testrésze amíg hallgatja. Majd a záróakordnál, mintegy varázsütésre széthull a összhang, és egy nagynagy disszonáns hangzavarba fullad a koncert. A hallgatók még nem léptek túl a harmónia eme lélekemelő művén, amit a tökéletes előadás bizsergése adott, és értetlenül bámulnak a zenészekre, magyarázatért esedezve az utolsó taktusok miatt... vajon miért kellett az egészet elrontani? A disszonancia sokkjából lassan ébredve még tapsolni is elfelejtenek, és lassan lemegy a függöny...