Reggeli fölriadás, és félig kómás "megintelaludtam a francba" gondolat után eljut a tudatomig, hogy ruhában aludtam. Az óra majd fél óra múlva csörög... lemászok, lekapcsolom a villanyt, mely azért égett egész éjjel, hogy lássam a billentyűket, mert dolgoznom kell (és kicsit bánt hogy 120W-tal fűtötem a szobámat újabb egész éjszakán keresztül, és szennyeztem a környezetet, de ez csak futó gondolat). A villany lekapcsolódik, de az sem jó, sötét van. A sötétítő behúzva, hogy ne lássanak be (amikor ég a lámpa). Vissza az ablakhoz, és elhúzom...
Korrr.... mondja a hasam, én pedig a Maslow-i piramis legalsó szintjén korzózom a konyha irányába. Fenébe, nincs kenyér, mert valahol elhagytam azt a 2 szeletet, amit az anyai szeretet pakolt be a húsok és a krumpli mellé még szombaton. Fintor... WC, mandarin (szintén az anyai szeretet kézzelfogható jele), és már indul is a nap.