Ma ebéd felé menet a kollégákkal igen érdekes beszélgetést folytattunk. A végét elröhögtük, de én azóta is gondolkodom rajta.
A felállás a következő: kedvesemnek nem sikerült a kémia ZH-ja. vizsgázók közül 3-an mentek át, és övé lett a legjobb a nem átmentek közül. Én erre bíztattam kedvesem, hogy azért az is valami, és hogy látja, hogy a tanulás meglátszik. A kollégák meg jól kinevettek, hogy dehát nem ment át, miért mondom neki, hogy ügyes?
Igazuk van, tudom, hogy fölösleges beállítani sikernek, ha egyszer nem ment át, de de de... és most magyarázom a bizonyítványom.
Kedvesem nem hülye, pontosan tudja, hogy nem ment át. Két választásom van: vagy biztatom, hogy de tanuljon, és próbálja, és ne adja föl. Vagy megmondom, hogy hát ez nem sikerült éppen túl jól (pontosan tudja), és máskor jobban kellene (ezt is tudja), mert ez nem volt elég (ehhe, ezt is). Ezen utóbbi után meg pontosan úgy fogja érezni magát, mint én, amikor szüleim egyesült erővel estek nekem, hogy miért nem tanulok (lenézés, "temégeztsemtudodnormálisanmegcsinálni"). Épp eléggé rosszul érzi magát így is, fölösleges még meg is mondani neki.
Mondták a többiek, hogy ők bizony megmondják assszonyaiknak kedvesüknek, ha hülyék voltak. Érdekes. Azért én így fogom csinálni a továbbiakban is.