Itt a hétvége. Örülnöm kellene... de nem jön rám öröm. Rakom a puzzlet, és közben tök ideges vagyok, és dühös. Magamra, a világra... semmi nem úgy van, ahogy én szeretném. Egyre többet színészkedem, nem is vagyok már az aki eddig voltam. Senki nem ismer azok közül, akiket az utóbbi 2-3 évben megismertem. Lehet hogy a felnőtt emberek ezért olyanok, amilyenek, mert a soksok álarc már szorítja őket, és az idő múlásával egyre jobban és jobban. Amikor már otthon a feleség, és gyerekek előtt is álarcot kell hordani, mert az az elvárás, akkor már nagyon rossz lehet. Apám is mesélt hasonlót egyszer, emléxem. Valahogy úgy mondta, hogy nem hajlandó "normálisan" (nem ezt a szót használta, de már nem emléxem mit) viselkedni (ahogyan anyám elképzelte), mert nem akar még otthon is arra ügyelni. Elég neki, hogy a munkahelyén úgy kell viselkednie.
Lehet hogy ennek a szele csapott meg engem is most. Mindenki álvár tőlem mindent. Rokonok, szülők, közeli és távoli véreim. Mind-mind elvárásokkal viseltetnek, úgy kell élnem, úgy kell viselkednem, ahogy ők elképzelik, mert ha nem akkor "megbántok valakit", akkor nem leszek jó gyerek... milyen rossz ez. És persze mindenki más is: főnök, kolléga, barát, kedves; mindnek egy-egy álarc. Csak akkor élhetem az én életem nyugodtan, ha nincs senkim?

Megint eszembe jutott a külföldi munka... nem ismer valaki valakit, aki már kijutott? Hogy hogyan kell...

Egyébként meg: Szorít ez a qrva álarc. :-(

Fölhívott kedvesem, amikor megérezte, a rossz kedvem. Nem volt kedvem eljátszani neki, hogy a beszélgetésünktől jobb kedvem lesz, mert végülis nem lett. Érdekes dolgok is szóba kerültek. Ki mennyire ismeri a másikat, stb stb. Holnap úgyis megbeszéljük...