Ebéd után séta vissza a céghez. A kínai gyorsétek jólesően melenget belülről, az őszi nap utolsó erőlködő sugarai meg kívülről... minden kellemes, már túl vagyok a szokásos ebéd utáni antikvárium körúton is (Asztóriától Kálvinig van pár), amikor egy kirakatban megpillantok egy tablót. Épp csak súrolja a tudatomat, Semmelweis Orvostudományi... soha nem szoktam vele foglalkozni... 3 lépés után beugrik. Egy régi kedves ismerős lány is oda jár... mostanában kellene végeznie. Ááá... ki van zárva hogy eltalálom, hogy pont itt, és pont most végez, és minden pont együtt. Egyedül vagyok, nem kell senkihez igazodni, és magyarázkodni, hogy miért megyek vissza. Megérzés? Talán... Visszamegyek, soksok arc, ááá ki van zárva, hogy ezen legyen, úgysem találnám meg, ha itt lenne. Nem ABC sorrendben vannak... De mégis megtalálom. 4 másodperc alatt a 200 arcból. Megvátozott. Mintha a szemében már benne lenne a felnőttek keményebb csalódásainak fátyla. Talán csak rossz fénykép... de biztosan Ő az. Sikerült neki, orvos lett. Öröm, és kis csalódás jár át.
Aztán elindulok, nem nézem sokat... de ez is elég hozzá, hogy eszembe jussanak azok a "közös" emlékek majd 15 évvel ezelőttről... Nincs túl sok, borsószedés, amikor mesél a harcsáiról, akiktől nem lehet aludni, és az arca, és a Bükk. Meg persze amikor utoljára láttam. Csak futólag... "Szia Judit." - mondom neki... rámnéz, meglepődik, nem érti... és én sem, inkább otthagyom elsietek és képzeletben éppen zuhanok a szégyentől. Nem tudom miért mondtam ezt... ez jutott eszembe. Nem is Juditnak hívják.