Hitem szerint ha két ember őszintén, fenntartás nélkül szereti egymást, akkor szívüket egy vékony aranyból sodort fonál köti össze láthatatlanul. Nagyon vékony, talán ezért nem látja szinte senki, mégis kibír mindent, a legerősebb vihar sem tépheti el, és nincs az az olló, amely elnyírná, de a legfinomabb érintés is elszakíthatja. Ha a pár között romlik a kapcsolat, akkor feslik a fonál, majd szakad, de ha javul, akkor erősödik, és fölragyog.
Nekem is van (?) egy aranyfonalam, összeköt a kedvesemmel. Figyelem egy ideje, régen szikrázott, és fénylett... most már csak néha csillan rajta egykét eltévedt holdsugár. Néha úgy érzem életet lehelhetek bele, néha (pl most hétvégén meg előző héten) felizzik és kitisztul. Mármár úgy éreztem új élet költözik belé. De most jött a hétvége vége, és visszaesett a hét elejei halványságra, tompa lett a fénye, sivár a csillanása. Aztán jött a ma este, beszélgetés kedvesemmel, és most úgy látom, alig maradt valami, a chat alatt szinte teljesen eltünt, elkopott.
Őszintén megvallom, 1 hónapon belül meghallom az elszakadó aranyfonál csendes hangját. Nem akarom, és sajnálom, de erre visz ez a rémálom, hogy a boldogságom múlik az aranyfonálon.