Már napok óta rágódom egy kicsit filozófikusabb post megírásán, de eddig nem sikerült szavakba öntenem, amire legújabban rájöttem, fölfedeztem, észrevettem (talán minden ige jó ide, de egyik sem teljesen).
Bele is vágok, majdcsak sikerül átadni, vagy nem.
Arról van szó, hogy már évek óta úgy élek, hogy a jövőt várom. Egy eljövendő eseményhez kötöm a boldogságom, elégedettségem kezdetét; ha majd lesz kocsim, ha kapok fizut, ha kedd lesz, ha hazajutok végre, ha láthatom kedvesem, ha túlvagyok azon a taszkon... mindig úgy kezdődik, hogy ha majd. És ez nem jó. Nem tűnik annyira rossznak, mint soksok más dolog amit eddig csináltam, de nem jó, határozottan helytelen hozzáállás.
Mi a rossz benne?
Az hogy széthúz, az hogy felületessé tesz, és kicsit boldogtalanná is. Széthúz, mert "nincs időm semmire", mert mindig azt várom hogy valami megtörténjen, mert onnantól tudok továbblépni, és ezért örök lemaradásban vagyok. Felületessé tesz, mert a lemaradás miatt nem tudok elmerülni semmiben, pont úgy, ahogy a felnőtteket láttam gyerekként; nem tudnak elmerülni egy könyvben vagy egy filmben úgy mint én. Most ugyanúgy vagyok, csak most már az okát is látni vélem. És mindezek miatt kicsit boldogtalanná is, hiszem az örömöm forrása mindig a jövő, ami mindig pár nappal héttel hónappal előrébb van időben mint én vagyok.
Ahogy így rágódom rajta, látom, hogy sok más ember is így él. A jövőben, a jövőnek, ott van a boldogsága.
Nem azt mondom ezzel, hogy nem helyes tervezni, álmodozni. Az álmok jók, ki lehet találni általuk, hogy hova szeretne eljutni az ember. Én csak azt mondom, hogy a boldogságod soha nem a jövőben van, hanem mindig a jelenben. És ha nem látod meg a jelenben a boldogságot, akkor kiégsz, mert a szivárny lábánál a kincses ládát soha nem leled meg.
Most lehet kommentelni azt hogy "Te erre csak most jössz rá?".